Mérleg - Vénusz
Győzd le a szépet! – tanácsolja Hermész könyve, a Tarot. S nem kétséges, hogy a valóság visszfényét, Máját érti ezen. Valamit, ami nem azonos azzal, amit vetít, hanem csapda: fájdalom, halálhurok fenyeget mögötte. A szép azonban nem minden esetben hazugság, veszély és ingovány. Káprázatjellege abban áll, hogy vetület. Nem ott van, ahol megjelenik, és gyötrően édes sóvárgással, őrült örömmel tölt el. Azon a helyen – az anyagban – nem igaz, mert mulandó.
Ki állíthatná, hogy hazugság a szikrázó aranyfény amely csillogó meseforrássá gyújtja a pocsolya felszínét? De aki összetéveszti a pocsolyát a valódi meseforrással, azt mérhetetlen csalódás éri. Mert a fény az alkonyattal eloson és nem marad más vissza, csak az enyészetet párolgó fekete víz üres szomorúsága. A meseforrás azonban van valahol. Előképe ott él a vetület gócában és az ember sajgó, ráismerő vágyódásában. Különben nem tudna a varázslat létrejönni; nem tudna elhitetni. A színes, térhatású film alakjai is elhitetnek, pedig nincsenek ott, ahol látjuk őket. De valahol vannak! Valahol igazak, különben nem válhattak volna vetületté.
A Szépség igazsága mélységi síkon vetület, káprázat, Mája. Az Igazság szépsége a magasabb síkok valósága; önmagával azonos lényeg. Ami nem mulandó, tehát igaz! A szépet legyőzni a földön, a kerub hatalmát jelenti a démon fölött. A démon Mája szövetségese. A természet színes, igéző szépsége, amellyel zsákmányként bűvöli magához a gyanútlan élőlényeket, félelmetes analógia, tehát kulcs. Az ember isteni energiájának nagy része úgy esett foglyul a szépség káprázatainak csapdáiban, mint a húsevő növények kelyhében a pillangó.
A szépség káprázatát azért kell legyőzni itt, hogy a tér-idő csapdák fölött egyesülhessünk az igazság szépségével. Ott, ahol a szépség Valóság. A szépség földi vetületét a rögzíthetetlen lidércfényszerűség elviselhetetlenül fájdalmas ingerré változtatja, amelyet nem lehet kielégíteni.
Éppúgy, ahogy az az ember nem elégülhet ki, aki halálosan beleszeret egy vászonra vetített, gyönyörű filmszínésznőbe, hiába rohan oda a vetülethez, hogy megölelje. Vágya magányos káprázatcsókokban vérzik el; emésztő lelki nimfomániává válik. Mert az, aki után sóvárog, nincs ott! Mája varázslata mégis annyira eleven, hogy a legégetőbb sóvárgást gyújtja fel önmaga iránt. Az egész világ és saját fizikai életünk is csak ilyen vetület. Akármilyen intenzív mámorító, vagy kínzóan lesújtó a kivetített „kép”, létünk forrása e tükröződésen kívül, a láthatatlanban rejlik.